MÚLT KOR
Történeti magazin 2014. május 29. 17:01
A Horthy-korszak detektívjeinek a vallomásra bírás során több eszköz is rendelkezésre állt: kutyakorbács, gúzsbakötés, talpalás, ököllel verés.
A Rákosi-diktatúra éveiben már komoly pszichológiai játékot űztek a
foglyokkal, akiket hol véresre vertek, hol kávéval kínálták őket. A Hadtörténeti Múzeumban megrendezett, “Az erőszak emlékezete” című konferencia előadói a kényszervallatási technikák mellett az
internálótáborokban folyó erőszakra is kitértek.
Néha a kutyakorbács is előkerült
Az 1919-ben kialakuló ellenforradalmi rendszer elsősorban a bukott tanácsköztársaság tagjain igyekezett elégtételt venni, ezért a bosszú is jelentős szerepet játszott a detektívek kényszervallatást sem mellőző munkája során, amely gyakorlatilag semmiben nem különbözött a többi európai államban megszokottaktól – mondta el Varga Krisztián, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság századosa, aki a Horthy-korszak politikai rendőrségének kényszervallatásairól tartott előadást. A kihallgatás során gyakran alkalmaztak testi kényszert, nem egy esetben előbb ütöttek és csak aztán kérdeztek. Ez a fajta technika a hatalom, az erőkultusz fontos tényezője volt, egyfajta nevelés, hogy a kiszolgáltatott bűnelkövetőket mielőbb móresre tanítsák.
Az előadó elmondása szerint a témára csupán vitatható források utalnak, ugyanis hivatalos dokumentum alig áll rendelkezésre, a szenzációhajhász újságcikkek gyakran túloztak és pontatlanok voltak. A visszaemlékezések ráadásul elfogultak, ugyanis a vallatások elszenvedői főként 2 kommunisták voltak, akiknek érdekükben állt a Horthy-korszak túlkapásainak felnagyítása. Habár Európa legtöbb országában tiltották a detektívek erőszakba fulladó kihallgatási módszerét, a “testi” vallatás megtűrt, sőt elvárt volt. Többféle eljárás közül választhatott a rend őre: gyakori volt az ököllel verés, a gúzsbakötés, a talpalás, de olykor valamilyen kemény tárgyat is igénybe vettek, és néha a kutyakorbács is előkerült.
Varga Krisztián megemlített egy esetet, amely során Andréka Károly budapesti rendőrfőkapitány-helyettes is jelen volt egy lány kihallgatásakor. A foglyot szabadon engedték, de a bántalmazott lány nem sokkal később a villamoson összefutott Andrékával, akit kutyakorbáccsal tanított móresre. A budapesti kapitányság értelemszerűen igyekezett eltussolni az ügyet. Varga elárulta, hogy a fárasztó munka után a budapesti detektívek esténként a Kék Macska nevű kocsmában gyűltek össze.
“…Meztelenre vetkőztetve volt és négy ember már verte őt”
Müller Rolf, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa a politikai rendőrség erőszak-alkalmazásának narratív és vizuális forrásairól beszélt. A kutatók egyik legfontosabb forráscsoportja a kihallgatási terv, amelyben az államvédelmi tiszt a tisztázandó kérdések mellett előre rögzítette az őrizetessel szembeni bánásmódját, az információ megszerzéséhez 3 szükséges taktikát (a beszéd hangneme, kedvezmények, fenyegetések, fenyítések), időnként a kihallgatás várható idejét is. A lezajlott raportok hosszúságát a vizsgálati naplóba vezették be, amelyben néha a kihallgatott magatartásának függvényében megítélt fenyítések, vagy engedmények is feljegyzésre kerültek.
A kihallgatási jegyzőkönyvekbe ugyancsak beírhatták a kezdési és zárási időpontot, a kérdések többszöri újraismétléséből, valamint a válaszok sorozatos nem elfogadásából pedig a faggatások légkörére is következtethetni lehet. Müller Rolf szerint a vallató helyiség falai között történtekről a cellájába visszakísért gyanúsított saját elbeszéléséből is képet alkothatunk: az illető ezt az államvédelmi szervek által foglalkoztatott szobatársának mondta el, aki azt fogdaügynöki jelentésében továbbította megbízói felé. A besúgók irományaikban számot adtak a lelki és fizikai megpróbáltatások következményeiről, a fogdai hangulatról és az egészségi állapotról is.
Az államvédelem kezelésében állt büntetésvégrehajtási intézményekben a táborparancsnokok és a börtönvezetők napi jelentéseket állítottak össze, fejtette ki a kutató. Ezek a tájékoztatók a létszámadatokon kívül tartalmazták az elítéltek általános hangulatát, és – bár ez nem volt általános – a megfenyített rabok nevét, a büntetés kiszabásának okát és végrehajtásának módját is. A láthatatlan erőszak kútfői közé sorolhatjuk az ügynökjelentéseket, a lehallgatási jegyzőkönyveket és a megfigyelési felvételeket, illetve a titkos 4 adatgyűjtés ezen formáihoz kapcsolódó egyéb dokumentumokat (operatív tervek, utasítások stb.). Az erőszakos cselekményekre vonatkozó legbővebb forrásanyagot azonban az államvédelmi tisztekkel összefonódó „törvénytelenségekkel” kapcsolatos vizsgálatok nyújtják. Ilyen volt például a politikai rendőrség 1953 elején lefogott vezetőinek, Péter Gábor és társainak ügye is.
A történész megítélése szerint az államvédelmi tisztek vallomásai a rémtettek tárházának könnyű rekonstruálhatóságával kecsegtetnek, erre példaként idézte Princz Gyula 1957. január 30-i kihallgatásáról szóló forrást: „… Réh Alajos vezetett el egy udvari szobába, ahol Szücs Ernő meztelenre vetkőztetve volt és négy ember már verte őt. Amikor én beléptem, Szücs Ernő a falnál állt. Teste egész terjedelmében sötétvörös volt, az ütésektől. Az én kezembe belépésem után egy gumibotot adtak, hogy azzal folytassam a verést. Én azonban mielőtt megtettem volna, a magam tapasztalatai szerint megvizsgáltam Szücsöt, hogy lehet-e még bántalmazni.” „… Szücs halálának előidézésével kapcsolatban még elmondani kívánom, hogy a későbbi időkben maga Péter Gábor tett előttem olyan nyilatkozatot, hogy neki Rákosi Mátyás adott parancsot arra, hogy Szücsöt »verjék 46 órán keresztül úgy, hogy a csontjai törjenek össze.« Ez szerintem nem lehetett más, mint felhatalmazás arra, hogy Szücsöt verjék agyon.”
Komoly pszichológiai játék
A kiépülő kommunista diktatúra Államvédelmi Osztályának vallatási módszereit az 1947-es köztársaságellenes összeesküvési perek példáján keresztül szemléltette Szekér Nóra, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) munkatársa. Fontos cezúraként jellemezte a pereket, ugyanis ekkortól kezdett nyilvánvalóvá válni a diktatúra Magyarországon. A tömeges perek közül többek között Kapócs Ferenc, Nagy Ferenc miniszterelnök személyi titkárának esetét emelte ki, akit 1947 májusában a Miniszterelnökségen tartóztattak le koholt vádak alapján.
A kutató Kapócs 1956 utáni visszaemlékezését elemezte, amely kiválóan rávilágított a leendő kommunista rendszer gyakorlatilag már kiépült kényszervallatási technikáira. Kiemelte, hogy a Horthy-korszak detektívjeihez képest kissé más kihallgatási technika volt megfigyelhető az ÁVO-n: a két világháború közötti rendszer arra próbálta rávenni a foglyot, hogy mondja el, amit tud, míg az ÁVO kihallgatói feltárták, mennyi mindent tudnak, majd arra kényszerítették a szerencsétlent, hogy úgy mondja el, ahogyan ők akarják.
Az állambiztonság 1947-re “művészi szintre” fejlesztette ki a módszereket, Kapócs visszaemlékezésében maga is “elismerte tudásukat”. Komoly pszichológiai játék zajlott a vallatásakor, amely során négy, különböző szerepeket és jellemet eljátszó tiszt “vette kezelésbe”: egyikőjük a brutalitást testesítette meg, egy másik – szeszélyes módon – hol kávét és teát hozott neki, hol hisztériás rohamot rendezett, egy harmadik akadémikus nyelven a tudomány oldaláról közelítette meg a kérdést, míg negyedik vallatója 6 egy emberi hangot megütő tiszt volt. A halálos fenyegetés, valamint az emberi oldal keveredése komoly idegi játékká nőtte ki magát. Szekér szerint Kapócsnál leginkább az okozott idegösszeomlást, valamint megállíthatatlan sírógörcsöket, hogy azok a börtönőrök ápolták és segítettek neki, akik a vallatás során összeverték.
A vallatások véget nem érő sorozata során a tisztek állandóan elégedetlenkedtek, de nem mondták meg pontosan, hogy mit is akarnak, holott Kapócs már bármiben segített volna. Éjszakánként 15-20 oldalas beszámolókat írt, amelyeket reggelre összetéptek. Kínszenvedései vége felé egy teljes hétig tartó vallatássorozat következett, amely során folyamatosan elferdítették és félremagyarázták minden szavát. A végén egy 60 oldalas jegyzőkönyvet kapott, amelynek köze nem volt a mondandójához – ha aláírja, az egyenlő lett volna a halálos ítéletével. Bár brutális módon megverték, Kapócs nem írta alá a papirost. Végül felmentették, ám még aznap internálták.
A fordulópont: 1950
Magyarországon az első internálótáborok 1945 márciusában jelentek meg, amelyek később az egész országot behálózták. A Gulag-rendszerben már “kipróbált” erőszak megjelenési formáit Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága munkatársa a kommunista internálótáborok erőszakmegnyilvánulásairól szóló előadásában lelki és fizikai síkokra bontotta. Kiemelte, hogy a lelki 7 megpróbáltatások 1945 és 1950 között még valamelyest enyhébbek voltak.
1950 előtt a foglyok nem tisztálkodhattak, nem kaptak ruhát (azt kellett hordaniuk, amelyben jöttek, és nem volt ritka a meztelen emberek látványa), s az ételt is gyakran megvonták tőlük. Az 1950-es évektől kezdve a stílus durvább lett, nem levelezhettek, nem fogadhattak látogatókat, nem érkezhetett csomag a családtól, amely gyakran nem is tudta, hol tartják fogva szerettüket. Bank szerint a fő lélekölés az lehetett, hogy elvesztették nevüket, a táborban például “ürge”, “gengszter”, “fasiszta” vagy “gyilkos” névvel illették őket. Az őrök – akiket büntetésként küldtek egy-egy internálótáborba – mottója több helyen is ki volt függesztve: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”
A fizikai erőszak napi rendszerességgel zajlott a táborokban, ahol gyakran alkalmazták büntetésként a gúzsbakötést (akár 6 órán át is) és a vesszőfutást is, s ahol a fogolynak a társait kellett ütnie, különben őt ütik. A degenerációjukat a táborban kiélő őrök a saját maguk szórakozására gyakran megverték a rabokat, akik bármelyik percben sötétzárkában vagy a Recsken “divatossá” váló vizes veremben találhatták magukat.
2014. május 29.
Szekér Nóra, PhD
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó tanára. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története, és a háború után a kommunista diktatúra kiépítése. Doktori dolgozatát az 1947-es köztársaságellenes összeesküvés elleni persorozatból és a Magyar Testvéri Közösség történetéből írta.