„Születésem helye: Ráckeresztúr, ideje: 1920. január 1. 0.15. Anyám egy szegény paraszt leánya. Apám cseléd emberé. Négy éves koromig a pusztán éltem éppúgy, mint a többi cseléd gyereke” – jegyezte fel Kapócs Ferenc a kistarcsai internálótáborban írt naplójában 1950. január 9-én.
A magyar történelem első világháború utáni tragikus pillanatában született, majd egy olyan korszakban nőtt fel, amikor az „osztályhelyzet” erősen meghatározta az egyes ember tanulási lehetőségeit és életpályáját. Az „alulról” érkezők emberfeletti erőfeszítések árán léphettek csak be az értelmiségi kategóriába, de egyszerű származásuk „szégyenét” ezután is a homlokukon viselték, számos pozíció, különösen a diplomácia és a közhivatalok legmagasabb kasztjai örökre zárva maradtak előttük. Kapócs Ferenc életének oroszlán részét azonban már a háború hozta fordulat után, egy olyan történelmi korszakban élte le, amikor a kommunista ideológia jegyében az osztályharc formálta a hétköznapokat. E küzdelemben az „osztályhelyzet” határozta meg, hogy a regnáló rendszer az egyes embert ellenségének vagy harcostársának tekinti-e. A besorolás azonban önkényesen történt, egy cseléd gyermeke is könnyen az osztályidegenek között találhatta magát. Elég volt, ha teszem azt életének bizonyos pillanataiban „rossz társaságba keveredett.” Ez volt a sorsa Kapócs Ferencnek is. A Horthy-korszakban tehetsége és szorgalma folytán munkáját használták és értékelték a bennfentes körök, de mint „homo novus-t” egyenrangú félként nem ismerték el, a háború utáni világban azonban e státusz: „a múlt rendszer megtűrtje” egy egész életen át tartó megbélyegzettséget jelentett. De nem csak a „társadalmi osztályához hűtlen” múltját lehetett Kapócs Ferenc rovására írni, ennél súlyosabb bűn is terhelte: ő volt az 1945-ös választások után összeálló kormány miniszterelnökének, Nagy Ferencnek a titkára. A meghurcoltatása, a kínzások, a börtön, az internálás, a haláláig tartó állambiztonsági megfigyelése ennek a ténynek volt a következménye.
Kapócs Ferenc ráckeresztúri kisgyermekkora véget ért, amikor édesapja rendőri állást kapott Budapesten. A kapcsolat a faluval azonban nem szakadt meg, „7 éves koromtól kezdve, amíg le nem érettségiztem, minden nyáron, mint a többi parasztgyerek mezei munkát végeztem s ezért a munkáért rendes fizetést kaptam. Ifjúságom szakadatlan munka volt és ebben a munkában eltöltött ifjúságomban a tanulás volt számomra a pihenés.” – írta a kistarcsai naplóban. A család anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy a 18 éves fiú az érettségi után egyetemre felvételizzen, ezért a Belügyminisztériumba „kisegítő munkára” jelentkezett. A saját kereset nyitotta meg az utat a diploma megszerzése előtt, 1939-ben beiratkozott a jogi egyetemre. „Ez alatt a négy esztendő alatt rengeteget küszködtem. Sokszor este 7-8 óráig is a hivatalban dolgoztam, este és éjjel tanultam.” Az egyetemi tanulmányok alatt a kisegítő munkás hivatalnokká lépett elő. 1941-től már főigazgatói titkár, 1942-ben pedig a külügyi akadémia két éves képzésére is beíratták. Az elismerések mellett azonban a minisztériumi atmoszférából fakadó sok kellemetlenség is osztályrésze volt az életének. „A hivatalban rengeteg intrikát kellett elszenvednem. Semmilyen hivatali társaságba nem hívtak meg, mert parasztgyerek voltam. Magamban lázongtam először, de aztán belenyugodtam.” Kapócs Ferenc 1943-ban tette le a doktor vizsgát és a nemzetiségi ügyek jogi szakértője lett, majd a Közjogi Osztály vezető titkára. A bécsi békéknek köszönhető területi visszacsatolások után, a német birodalmi nyomás és a háború időszakában szaktudása stratégiai jelentőségűvé vált. Számtalanszor miniszterek és államtitkárok kértek tőle útmutatást.
Egy történet ezzel kapcsolatban a naplóból: „1943 őszén főnököm közölte velem, hogy egy nagyon kényes honosítási ügyet kell elintézni. A kérelmező gróf St. Genvis volt. Pártfogója pedig az akkori idők legbefolyásosabb embere Bárczy miniszterelnökségi államtitkár. A grófnak óriási birtokai voltak Németországban, a németek nem akarták engedni, hogy magyar állampolgár legyen. Olyan megoldást kellett találni, hogy ne legyen diplomáciai jegyzékváltás. Sikerült megoldanom, ill. megtalálni a jogi formát. A gróf letette az állampolgári esküt, engem pedig Bárczy magához hivatott, hogy megköszönje a munkámat. – Kedves barátom, – kezdte Bárczy, azért kérettelek ide, hogy megköszönjem neked, amit a St. Genvis ügyében tettél. Most rajtad a sor. Kérj tőlem valamit és én feltétel nélkül fogom teljesíteni. – Kegyelmes Uram, nagyon szeretnék átkerülni a Miniszterelnökségre. Úgy gondolom, ott komolyabb munkát végezhetnék, mint a Belügyben – válaszoltam. – Semmi akadálya. Egy-két napon belül el fogom intézni – szólt nevetve Bárczy. – S mond csak – folytatta – édesapád micsoda, mert látom jó nevelést kaptál. – Az édesapám rendőr főtörzsőrmester, most lesz tiszthelyettes – feleltem. – Lehetetlen – felelte Bárczy és az arcáról eltűnt a nyájas mosoly. Mindketten hallgattunk, majd kissé később ezt mondta: – De valami kis nemességed csak van? – Nincs – feleltem – a rokonaim mind parasztok, meg cselédek. – Kár, – felelte – mert tudod itt az nagyon fontos. Ez a névjegy. Hát nem tudom, mit tehetek … tudod az uralkodó körök …, és hosszú mentegetőzésbe fogott. Nem láttam értelmét tovább a beszélgetésnek. Elbúcsúztam. De, hogy mit éreztem és mit gondoltam, azt csak a jó Isten tudta. Természetesen kérésemből nem lett semmi.”
Kapócs Ferenc munkája nem csak szakmabeli hozzáértéséről tanúskodott, de tanácsai – akár a népi németek SS-be való toborzásáról, a német kisebbségi, vagy honosítási ügyekről volt szó – arról is árulkodtak, hogy nem a hitleri Németország kéréseihez való igazodás volt az irányadó számára, sokkal inkább a magyar szuverenitás érvényre juttatása. Ez a világnézetet is tükröző szemléletmód belepőt jelentett bizonyos bizalmi körökbe. E körökkel kapcsolatban egy rövid kitérőt kell tenni, annál is inkább, mert Kapócs Ferenc további sorsa és 1947 utáni kálváriája szorosan összekapcsolódik e kapcsolatrendszerrel való együttműködésével.
A német birodalmi politika egyre erőteljesebb nyomásának hatására a nácizmussal szembenálló körök is szerveződni kezdtek. A társadalom különböző berkeiben éppen úgy, mint az államigazgatás és a politikai elit köreiben. Teleki Pál miniszterelnökségének idejében maga Teleki volt e kapcsolatrendszer egyik fontos szervezője, halála után ez a hálózat néhány tucat beavatott ember koordinálása mellett Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) néven tovább működött. Figyelték a fontos pozícióban lévő nácizmussal szembenálló személyeket és a háttérből segítették a munkájukat anélkül, hogy a támogatottak feltétlenül tudtak volna az MFM létéről. A tucatnyi koordinátor egyike a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc volt, és ő Kapócs Ferencben a németellenes munkába bevonható bizalmi embert látott. Hamarosan át is kérte a Közjogi Osztályról és saját titkárának tette meg. Kapócs munkájának innentől fontos részévé váltak a konspiratív megbízatások. Szoros kapcsolatot tartott többek között BajcsyZsilinszky Endrével, az ellenállás egyik meghatározó személyiségével. A belügyminiszter a háttérből igyekezett azokat a mozgalmakat, csoportokat is erősíteni, amelyek lehet, hogy a nyílt szintéren az ellenzékét jelentették a kormánynak, de a társadalmi bázisát adhatták a nácizmussal is és a kommunizmussal is szemben álló erőknek. Így alakult ki szoros együttműködés számos kisgazdapárti vezető, köztük Nagy Ferenc és Keresztes-Fischer között. A kisgazda vonallal való bizalmas kapcsolattartás is Kapócs Ferenc feladatai közé tartozott. Ebből az együttműködésből született meleg barátsága Nagy Ferenccel.
A háború és az ostrom átvészelése után, 1945. április 4-én Kapócs Ferenc szolgálattételre jelentkezett a Belügyminisztériumba. Különböző beosztásokban tevékenykedett egészen 1946. február 4-ig, amikor is Nagy Ferenc kérésére a miniszterelnökség státusába helyezték át és megbízást kapott a miniszterelnöki titkárság vezetésére. A rangos hivatali pozíció mellett Kapócs Ferenc lett Nagy Ferenc egyik legbelsőbb bizalmasa és egyben Júlia leányának vőlegénye is. „Nagy Ferenc titkáraként 1947. május 28-ig dolgoztam, amikor is hivatali helyiségemben, a Parlamentben letartóztattak.” – írta életrajzában.
A Szabad Nép 1947. január 5-i száma arról számolt be, hogy „Az Államvédelmi szervek veszedelmes és széles körű köztársaság-ellenes összeesküvést lepleztek le.” Az újsághír szerint a szervezés hátterében egy titkos társaság állt, a Magyar Testvéri Közösség, akik a fiatal magyar köztársaság fegyveres úton való megdöntését és a „Horthy-éra” visszaállítását tűzték ki célul. A köztársaság-ellenes összeesküvésről szóló tudósítások és hecckampány innentől kezdve hónapokig uralta a közvéleményt. Néhány nappal az első hír megjelenése után a lapok már arról számoltak be, hogy a nyomozás során egyre több bizonyíték utal arra, hogy az ügyben a Kisgazdapárt is érintett.
Az összeesküvés főszereplőjévé kiszemelt Közösség egy valóban létező társaság volt, amely ugyan semmiféle köztársaság-ellenes összeesküvést nem szervezett, de mint egy olyan tömörülés, amely a magyar szuverenitás védelmének jegyében tevékenykedett, a háború alatt a német, a háború után a szovjet befolyással szemben fogott össze. A nácizmussal szembeni ellenállás éveiben személyes kapcsolatokon keresztül együttműködött az MFM-el is, és így számos kisgazda politikushoz, köztük Kovács Bélához, Nagy Ferenchez és Kapócs Ferenchez is lehetett kapcsolódási pontokat találni. E kapcsolódási pontokra építve belekeverték a Kisgazdapárt vezérkarát, számos országgyűlési képviselőjét, országos és vidéki vezetőjét az összeesküvésbe. Ezzel a legnagyobb demokratikus pártot olyan mértékben kompromittálták és meggyengítették, hogy már nem gördíthetett akadályt a kommunista hatalomátvétel elé. Bő egy és fél hónappal azután, hogy az idézett újságcikk megjelent a párt főtitkárát, Kovács Bélát a szovjet hatóságok hurcolták el. Egy hónapi gyötrelmek után beismerte: tevékenyen részt vett az összeesküvésben. Nagy Ferenc eltávolítását 1947. május végi svájci útjának idejére időzítették. Rákosi Mátyás utasítására május 28-ra rendkívüli minisztertanácsot hívtak össze és itt fedték fel Kovács Béla és a többi vádlott kompromittáló vallomását. A kormány tagjai a „bizonyítékokkal” való szembesítés után kimondták: a miniszterelnök azonnal térjen haza és tisztázza magát. Az ülést követően, miután az összes miniszter távozott a helyszínről, Kapócs Ferencet az ÁVO emberei letartóztatták és az Andrássy út 60-ba szállították.
A helyzet világos volt, ha Nagy Ferenc hazatér, ő sem kerülheti el a sorsát, ezért lemondott a miniszterelnöki pozíciójáról és emigrációba vonult. A lemondását feltételekhez kötötte ugyan, de azok közül csak kisfiának Magyarországról való kiengedését teljesítették. Titkárát nem engedték szabadon, hiába szerepelt a követelések között. Kapócs Ferenc túl értékes volt ahhoz, hogy kiengedjék a kezeik közül. Vele hosszú távú tervei voltak az állambiztonság embereinek, hiszen a miniszterelnök személyi titkáraként igen sokat tudott a politikai élet háttéreseményeiről, és mint bennfentes személy, bármely perben hiteles tanúként is szerepelhetett. Vallatása hónapokig zajlott, a kínzások válogatott eszközökkel folytak. Elsősorban nem saját magára, hanem meghatározott személyekre kellett terhelő vallomásokat tennie. Mint vádlottat a köztársaság megdöntésének vádjára épülő hét koncepciós per egyikébe sem sorolták be, hiszen az ügyét egy jogerős ítélettel nem kívánták lezárni. 1947. szeptember 27-én bűncselekmény hiányában ugyan szabadon engedték, de a Budapesti Főkapitányság még aznap internálta. Az indoklás: „internálását megelőző intézkedésnek tartom.” A Buda-déli internálótáborban majd a kistarcsai táborban tartották fogva és mint a „fasiszta” politikai körökben jártas személyt „hiteles forrásként” készenlétben tartották az elkövetkezendő koncepciós perekhez.
Kapócs Ferenc 1953 szeptemberében szabadult az általános amnesztiának köszönhetően. Nagy Imre politikájának hatására felpezsdülő közéletbe Kapócs is bekapcsolódott, felvette a kapcsolatot a politikus barátaival, elsők között kereste fel a fogságból hazatért Kovács Bélát. Az 1956-os forradalom alatt az idősebb Antall József köré szerveződő kisgazda csoporthoz tartozott, és még a bukás után is közösen keresték a lehetőséget, hogy hogyan lehetne a forradalmi követeléseket szűk keretek között tovább vinni. A Kádár-kormány megszilárdulása azonban ezeknek a reményeknek is véget vetett. Nem maradt más, mint az egyéni életútban próbálni helytállni.
Közvetlenül a szabadulása után a Magyar Tudományos Akadémia Kutatási Eszközöket kivitelező Vállalatánál tudott elhelyezkedni (protekcióval) mint gépkocsikísérő és betanított segédmunkás. Szakértelmének és nyelvtudásának köszönhetően azonban egyre több érdemi munkát bíztak rá. 1956-ban már a Kereskedelmi osztály beosztottja volt, 1963-ban az Akadémia főtitkárának kérésére az MTA Kutatási Ellátási Szolgálat vezetőjévé nevezték ki. 1977-ben hivatalos külföldi útja során halt meg, szívrohamban.
2020. március 22.
Szekér Nóra, PhD
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó tanára. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története, és a háború után a kommunista diktatúra kiépítése. Doktori dolgozatát az 1947-es köztársaságellenes összeesküvés elleni persorozatból és a Magyar Testvéri Közösség történetéből írta.